Avagy három alpinista, egy beszorult bakancs és egy helikopter, amelynek végül semmi keresnivalója nem volt ott
Az egész vállalkozás Balázzsal kezdődött, aki csütörtök délután négy órakor kerékpáron érkezett Dunakesziről, természetesen szakadó esőben.
Balázsnak ugyanis volt egy különös meteorológiai tulajdonsága: amerre kerékpározott, ott esett. Ha a Szaharában lakott volna, bizonyára néhány év alatt virágzó mezőgazdaságot teremt, és a helyi lakosság emlékművet állít neki, lehetőleg fedett helyen.
– Megint esik – közöltem, amikor belépett.
– Észrevettem – felelte Balázs, és a padlóra csöpögött.
Grétire vártunk még, akit valamilyen miniszter tartott fel. Nem tudtuk pontosan, hogy a miniszter mit csinál, de abból, hogy Gréti nem szabadulhatott, arra következtettünk, hogy fontos államügy lehet. Esetleg elveszett egy aktatáska legalább hat és fél dokumentummal.
A várakozás idejét arra használtam fel, hogy Balázst rábeszéljem a fürdésre. Ez nem volt könnyű feladat, mert Balázs úgy vélte, hogy a Dunakeszi és Budapest közötti esőzés már megfelelő tisztálkodásnak tekinthető.
– Most zuhanyozz le – mondtam neki –, mert a következő napokban erre nem lesz alkalmad.
– Akkor minek? – kérdezte logikusan.
Végül mégis megfürdött, ami utólag nézve a vállalkozás egyik legkevésbé vitatható eredménye volt.
Fél hat felé befutott Gréti is – a miniszter feltehetően befejezte a tevékenységét, – és végre indulhattunk, hogy egy dental higéniai beavatkozást végezzünk el az Óriás Fogán.
A csúcsot hívják Dent du Geant-nak, amit megmászni terveztünk, és ami nagyon is találó elnevezés, ugyanis a Mont Blanc csoport egyik legszebb sziklacsúcsaként, mint egy magányos szemfog meredezik négyezer méter fölé.
Mármost az ember általában azért mászik meg egy hegyet, mert az ott van. Ez önmagában elég gyenge indok, de a hegymászók között általánosan elfogadott, és sokkal jobban hangzik, mint az, hogy valaki szeretne napokig fázni, éhezni és cipekedni.
Mi is ezért mentünk.
Napfelkeltekor érkeztünk Courmayeur-ba, ahonnan felhajtottunk Val Veny irányába, egy régi, jól bevált vadkempingezős helyemre. A helyet egy nagy tábla jelezte, amelyen az állt, hogy kempingezni tilos. Ez rendkívül praktikus volt, mert így biztosan tudtuk, hogy jó helyen járunk.
Lefeküdtünk aludni, ki a kocsiban, ki mellette, és csak tíz óra után ébredtünk, kipihenten, amennyire egy autóban töltött éjszaka után ez egyáltalán lehetséges.
Előttünk a hegyek.
A Dent du Géant tényleg úgy meredt ki a gerincből, mint egy óriási, rosszul kezelt szemfog. Mellette a Rochefort-gerinc, távolabb a Grandes Jorasses szaggatott vonulata, a Pointe Whymper és a Pointe Walker. A gleccserek, amiknek fehérnek kellett volna látszódniuk, inkább egy elhanyagolt hűtőszekrényre emlékeztettek, amelynek tulajdonosa hosszabb időre külföldi kiküldetésre utazott.
Kávét főztünk, és szétosztottuk a felszerelést. Felmerült, hogy átnézzük egymás hátizsákját, és eltávolítsuk belőlük a különféle fölöslegesnek ítélt holmikat. Ezt végül nem tettük meg, de később, már fent a hegyen, amikor Gréti a harmadik, IFA teherautóknál használatos akkumulátorok méretével vetekedő powerbank-ot kotort elő, a hátizsákjából, két fésű közül, ezt megbántuk.
A terv egyszerű volt: Courmayeur-ból felgyalogolunk a Torino-házig. Kétezer méter szintkülönbség. Hat kilométer. Napsütötte déli hegyoldal. Fölöttünk a felvonó, amely néhány perc alatt ugyanoda szállította a nálunk értelmesebb turistákat és mászókat. És mindezt miér?
– A hegyet a lábától kell megmászni! – jelentette ki Balázs ellentmondást nem tűrve.
– És a felvonó különben is túl drága. – tettem hozzá.
Balázs előre rohant, ő ugyanis minden hegyen előre rohan. Feltételezésem szerint valamilyen titkos versenyben vesz részt, amelyről a többi indulót nem értesítették.
Grétivel kényelmesebben haladtunk, amíg a bakancsa fel nem törte mindkét sarkát, ami viszonylag hamar, a túra kezdete után alig egy órával bekövetkezett.
Ez a hegyekben kellemetlen körülmény, mert az embernek általában szüksége van a lábára, különösen akkor, ha még több napi mászás, gyaloglás, és többezer méternyi szintkülönbség leküzdése áll előtte.
Elhasználtunk annyi kötszert, amennyivel egy kisebb hadikórházat is elláthattunk volna, aztán mentünk tovább.
Napnyugtára értünk a Torino-házhoz.
A Fogat ekkor már rózsaszínre festette az alkonyat. A hegyek mögött lassan kialudt a fény, a gleccserek kékes árnyékba merültek, és az ember egy pillanatra elfelejtette, hogy mennyire fáj a lába.
A menedékház személyzete kedves volt, ami az alpesi menedékházak világában különös, de azért nem teljesen ismeretlen jelenség.
Megkérdeztük, milyen állapotban van a Rochefort-gerinc.
– Rossz – mondták.
– És a Dent du Géant?
– Jó.
Ez a két szó eldöntötte a következő napunkat.
Reggel ötkor megreggeliztünk. A reggeli pontosan olyan volt, amilyennek egy magashegyi menedékház reggelijének lennie kell: drága, kevés és alkalmatlan arra, hogy az embernek jobb kedve legyen tőle.
Hat óra után még mindig pakoltunk. Fél hétkor végre elindultunk.
A gleccseren átvezető utat viszonylag könnyű volt megtalálni, bár a jég állapota inkább egy súlyos beteg utolsó napjaira emlékeztetett. Hasadékok között kanyarogtunk, majd egy meredek jeges emelkedő után elértük a sziklás részt.
Itt kezdődött az első kellemetlenség. A hegy ugyanis nem sziklából állt. Legalábbis az a része nem. Valamilyen laza, cementes, omladozó anyagból épült fel, amelyet egy lelkiismeretes vállalkozó bizonyára visszautasított volna építési törmelékként.
Balázs megpróbálta. Megindult felfelé, a hegyoldal meg lefelé. Hamar patthelyzet alakult ki, úgyhogy inkább becseréltünk engem a kispadról.
Ez megtisztelő bizalom volt, bár némileg hasonlított arra, amikor valakit előre küldenek egy aknamezőre.
Minden fogás a kezemben maradt, minden lépés kifolyt a talpam alól. Nagy nehezen elértem egy régi kötélgyűrűt, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy biztosításra szolgál-e, vagy korábban ottfelejtett szemét.
Kiegészítettem, amivel tudtam.
– Stand! – kiáltottam le.
Aztán hozzátettem:
– De azért ne üljetek bele!
A hegymászásban ez körülbelül annyit jelent, mint amikor egy hídépítő mérnök kijelenti, hogy a híd elkészült, de a forgalom azért lehetőleg kerülje el.
Több, mint egy órás kemény küzdelem után, végül elértük a valódi beszállót. Ezen a ponton a hegy hirtelen megváltoztatta a természetét. A szikla szilárd lett, a fogások biztosak, a mászás gyönyörű.
Gréti indult elöl. Három kötélhosszt vezetett, aztán cseréltünk. Összesen hat hosszú kötélhosszon át másztunk a napsütötte grániton, alattunk a gleccserek, távolabb a Mont Blanc fehér kupolája, a Peuterey-gerinc, az Aiguille du Midi, és a horizonton a négyezresek végtelennek tűnő sora. Az ember ilyenkor hirtelen újfent megérti, miért érdemes hegyet mászni.
A csúcson egy Madonna-szobor fogadott minket. Rajta kívül senki sem tartózkodott ott.
Leheveredtünk a napsütésben, ettünk, nézelődtünk, és elégedetten szemléltük a világot, amely négyezer méterrel alattunk folytatta jelentéktelen ügyeit.
Aztán megpillantottam egy ereszkedőstandot.
– Ott megyünk le – mondtam, nem is sejtve, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnék.
A stand kitűnőnek látszott. A kötél elég hosszú volt. Az idő csodaszép. Minden körülmény ideálisnak tűnt, kivéve azt az apróságot, hogy rossz helyen voltunk, de ezt akkor még nem tudtam.
Átszereltünk, ledobtuk a köteleket, és megkezdtem az ereszkedést.
Tíz méter, húsz, harminc. A következő stand sehol.
Ez önmagában nem lett volna baj, mert a hegyekben sok minden nincs ott, ahol az ember szeretné. Például meleg víz, hideg sör, vagy egy kerthelységes vendéglő.
Aztán egy áthajlás következett. A szikla lassan eltávolodott tőlem, én pedig ott maradtam lógva a levegőben.
A helyzetet röviden úgy lehetett volna összefoglalni, hogy alattam néhány száz méter mélység, fölöttem egy visszahajló sziklafal, körülöttem semmi, és a kötél végéig még tíz méter. Stand viszont sehol.
– Ez érdekes – mondtam, és abbahagytam az ereszkedést. Meg akartam próbálni felmászni a kötélen, de ehhez először ki kellett volna vennem az ereszkedőeszközömet. Az ereszkedőeszköz azonban ragaszkodott hozzám. Én kevésbé ragaszkodtam hozzá.
Szorult helyzetem, valamint az abból való szabadulásra tett, egyelőre mérsékelt sikerű kísérleteim következtében úgy vert a víz, mintha egy jól befűtött szaunában próbáltam volna megnyerni egy birkózóversenyt.
Társaimat se nem láttam, se nem hallottam. Olyan messze voltak, hogy akár egy másik földrész hegységben is mászhattak volna, de ez az én helyzetemen mit sem változtatott.
Hogy mennyi idő telt el, nem tudtam. Az időérzékemet ugyanis valahol elveszítettem a mélység fölött, a lábaim érzékelésével együtt, amelyek egyre határozottabban jelezték, hogy részükről a további együttműködést hamarosan beszüntetik.
Elővettem a telefonomat, ami önmagában is jelentős bátorságra vallott, tekintve, hogy ha elejtem, a készülék minden bizonnyal hamarabb ért volna le a völgybe, mint én, és valószínűleg jobb állapotban. Felváltva próbáltam elérni Balázst és Grétit, hol WhatsApp-üzenetekkel, hol telefonhívásokkal, attól függően, hogy a szél éppen sodort-e felém néhány használható térerőfoszlányt.
A kommunikáció nagyjából olyan eredményes volt, mintha palackpostával próbáltam volna teniszezni.
Végül, miután tehetetlenségemben minden józan megfontolásomat sikerült háttérbe szorítanom, némi rábeszélés után kimondtam a végzetes szavakat:
– Hívjunk mentést!
Ettől természetesen semmi sem változott. Tovább lógtam a semmiben, a lábaim pedig időközben olyan mértékben zsibbadtak, hogy már csak a megszokás tartotta őket a testemhez tartozónak.
Ekkor azonban eszembe jutott valami. Mi történik, ha a mentők csak egy óra múlva érkeznek? Egy órát én ebben a helyzetben aligha bírtam volna ki. És ha mégis, akkor ott volt a mentés költsége, amelynek elszámolása bizonyára még az akkori helyzetemnél is kellemetlenebb mutatvány lett volna. Elvégre nehéz dolog a biztosítónak meggyőzően előadni, hogy egy sziklafal közepén, és a rossz oldalán, kizárólag rajtam kívül álló okokból kerültem bajba. A szomorú igazság ugyanis az volt, hogy én voltam az a hülye, aki eltévesztette az ereszkedés irányát. Ez pedig olyan körülmény volt, amelyet a biztosítótársaságok rendszerint nem tekintettek súlyos sérülésnek vagy természeti csapásnak.
Összeszedtem hát minden maradék erőmet, amelyből ekkorra körülbelül annyi maradt, mint egy másnapos cserebogárnak, és beakasztottam egy újabb pruszikhevedert. Most már minden feszült mindenen. A kötelek, a hevederek, az izmaim, sőt, feltehetően a társaim idegei is, akik fent a standban fagyoskodva, még nálam is tehetetlenebbül várták, hogy történjen valami.
Egy utolsó, minden emberi méltóságot nélkülöző gebődés következett, amelynek során olyan testhelyzeteket vettem fel, amilyeneket indiai yogi mesterek is elirigyeltek volna tőlem, ám a művelet sikerült! Valahogy kiszabadítottam az ereszkedőeszközt.
Visszazuttyantam a kötélre, és néhány pillanatig csak lógtam, lihegtem, és megpróbáltam kimasszírozni, és megnyújtani azokat a pontokat a testemen, amelyekben a görcs érzése kerülgetett.
Most már csupán annyi dolgom maradt, hogy ötven métert pruszikoljak vissza a stand irányába a kötélen.
Ötven méter! Vízszintes terepen ez egy rövid séta lenne, amelynek megtételéhez még különösebb elhatározás sem kell. Függőlegesen, egy kötél végén himbálózva azonban az ember hajlamos egészen más véleményt alkotni ugyanerről a távolságról.
Nekiindultam. Eleinte centiméterről centiméterre haladtam, olyan sebességgel, amely mellett egy leszázalékolt csiga is türelmetlenül rám dudált volna. Aztán lassan belejöttem. Egyre jobban ráéreztem, hogyan lazítsam meg a zsinórokat, miként toljam feljebb csomókat, és a mozdulatok egyre gördülékenyebbé váltak. Ráadásul, ahogy alattam egyre hosszabb kötélszakasz lógott, annak súlya is segítette a pruszikok mozgatását. A helyzet kezdett annyira kedvezővé válni, hogy már-már felmerült bennem: tulajdonképpen egész kellemes sport ez, ha eltekintek attól, hogy néhány perccel korábban még a végrendeletemet fogalmaztam.
Ekkor újra elővettem a telefonomat, és lázas üzenetváltásba kezdtem társaimmal.
– Mondjátok le a mentést! – írtam.
Majd felhívtam őket, és ugyanezt megpróbáltam szóban is közölni. Hogy az üzenet eljutott-e hozzájuk, arról fogalmam sem volt. A térerő továbbra is olyan ritkásan szálingózott a környéken, mint a józan ész egy különösen rosszul szervezett expedíción. Ráadásul nekik ugyanezen a bizonytalan csatornán kellett volna értesíteniük a mentőket is, akik feltehetően már megkezdték az előkészületeket egy olyan ember megmentésére, aki időközben úgy döntött, hogy mégis inkább saját erőből távozik.
Amikor végre túljutottam az áthajláson, és ismét megtudtam támasztani a lábamat a sziklán, olyan megkönnyebbülés fogott el, amelyet nehéz szavakkal leírni.
Ekkor meghallottam a helikoptert. Először csak távoli zúgás volt. Aztán egyre erősebb. Végül megjelent a Fog mellett egy mentőhelikopter, és komótosan körözni kezdett körülöttünk.
Mi hárman ekkor egy különös, rögtönzött színjátékba kezdtünk. Úgy tettünk, mintha semmi közünk nem lenne az egészhez.
A helikopter elrepült előttünk. Mi néztük a hegyeket. Visszajött. Mi néztük a gleccsert. Harmadszor is megjelent, ezúttal olyan közel, hogy a rotorszél majdnem lesodort a szikláról.
A pilóta valószínűleg megpróbálta eldönteni, hogy vajon mi vagyunk-e azok az emberek, akik segítséget kértek, vagy csak három teljesen épelméjű alpinista, akik közül az egyik éppen ötven métert mászik fölfelé egy ereszkedőkötélen.
Végül felemeltem a kezem, és jeleztem, hogy minden rendben.
A helikopter még egy pillanatig ott lebegett, aztán elrepült.
A jelenetet leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor diákok csínytevésből becsöngetnek egy random házhoz, és amikor az ottlakó kijön, ők elszaladnak. A különbség csak annyi volt, hogy mi nem tudtunk elfutni, de szerencsénkre a helikopterrel túl nehéz lett volna landolni, hogy a mentők kiszálljanak, és minden kétséget kizáróan személyesen kérdezzék meg tőlünk, hogy ugyan mi hívtuk e ide őket.
Néhány perc múlva visszaértem Balázshoz és Grétához, akik addigra már alaposan átfagytak.
– Na – mondta Balázs.
– Na – mondtam én.
A hegyekben az ilyen párbeszédek olykor többet fejeznek ki, mint egy-egy hosszabb filozófiai értekezés.
Visszamásztunk a Madonna-szoborhoz, majd a két csúcs közötti bevágásban megtaláltuk a valódi ereszkedőstandot. Pontosan ott volt, ahol lennie kellett.
Innen már gond nélkül leereszkedtünk. Körülbelül egy óra alatt lent voltunk a beszállónál.
A nap közben lassan lebukott a hegyek mögött, mi pedig az omladozó törmeléklejtőn lefelé botorkáltunk.
Mire elértük a gleccsert, teljesen besötétedett.
Mögöttünk két másik parti is ereszkedett az omladékban, és amikor visszanéztünk, apró fénypontjaik még mindig a sziklák között bolyongtak.
– Szegények – mondtuk.
Aztán mentünk tovább, mert az együttérzés fontos emberi tulajdonság, de a vacsora még fontosabb.
Este kilenc körül érkeztünk vissza a Torino-házhoz. Legnagyobb meglepetésünkre kaptunk vacsorát.
A recepción jeleztük, hogy két mászóparti még a hegyen van. A recepciós bólintott.
– Ma valaki mentést kért a Dent du Géant-nál – jegyezte meg. – Helikopter is volt.
Elgondolkodva néztem rá.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen.
– Érdekes.
Kis szünet következett.
– Nekünk csodálatos időnk volt – tettem hozzá. – Nagyon szépet másztunk.
A recepciós rám nézett. Én őrá. Az ügyet ezzel végleg lezártuk, és leráztuk magunkról.
A hálóteremben már mindenki aludt.
Mi hárman megpróbáltunk észrevétlenül elfoglalni az ágyainkat, ami körülbelül olyan eredménnyel járt, mintha három elefánt próbált volna besurranni egy porcelánboltba. Síbakancsban.
Csörgött az emeleteságy. Zörgött egy nylonzacskó. Leesett valami. Aztán még valami. Valaki a sötétben felsóhajtott.
Aztán elhelyezkedtünk az ágyainkon, én azonban nem tudtam aludni.
Valahányszor lehunytam a szemem, újra ott lógtam a kötél végén, alattam a gleccser, fölöttem a szikla, és valahol a távolban egy könyvelő számolta a helikopter üzemanyagköltségét. Végül nagy nehezen mégis elnyomott az álom.
Másnap reggel, mire felébredtünk, a hálóterem kiürült. Csak mi maradtunk. Ez minket nem zavart különösebben.
Az aznapi program az Entrèves-gerinc volt, amelyet a menedékház személyzete előző este ajánlott a Rochefort helyett.
Az idő továbbra is gyönyörűen alakult. A gleccsereken átkelve hamar elértük a beszállót, és megkezdtük a mászást.
Az Entrèves-gerinc valóban remek választásnak bizonyult. Keskeny sziklaélek, rövid fel- és lemászások, alattunk mindkét oldalon hatalmas mélység, körülöttünk a Mont Blanc hegység szikla- és jégóriásai.
A gerinc helyenként olyan vékony és pengeéles volt, hogy az embernek az az érzése támadt: ha akarná, meg is tudná borotválni vele a hegyen töltött idő alatt borostássá vált arcát.
Gréti mászott elöl, de egyszer csak – látszólag különösebb ok nélkül – megállt, és szüttyögni kezdett.
– Beszorult a bakancsom. Két szikla közé ékelődött, és nem mozdul.
Gréti húzta, tépte, rángatta, forgatta. A bakancs maradt.
Néhány próbálkozás után úgy döntött, hogy a lábbeli, mint kösztest megakasztja, és nélküle folytatja a mászást, úgyhogy zokniban indult tovább a kitett gerincen. Szerencsére nem volt már messze a következő stand.
Amikor odaértem, megvizsgáltam a beszorult bakancsot. Valóban szilárdan állt, úgy működött, mint egy tökéletesen behelyezett ék.
Némi erőlködés után sikerült kiszabadítanom, és visszajuttatnom jogos tulajdonosának, akinek a kisebesedett lábával jól eshetett ez a néhány lépés szabad lábfejjel, de azért persze visszabújt a bakancsba.
A gerinc végén aztán én következtem egy kisebb mutatvánnyal.
Már majdnem leléptem a gleccserre, amikor elvesztettem az egyensúlyomat, és fejjel előre beestem a kövek közé. A sisak nagyot koppant. A kezem is.
Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdtem, egy új, kissé különös perspektívából szemlélve a világot, és azon gondolkodtam, hogy vajon meddig maradhatok ebben a pozícióban anélkül, hogy azt a látszatot kelteném, hogy valami komolyabb bajom esett.
Végül felkeltem. A kezem fájt, de működött. A fejem is működött, legalábbis körülbelül a megszokott színvonalon.
Innen ismét Balázs ment elöl, és valószínűleg 40 perccel megdöntve a világcsúcsot a fél órás úton, visszavontatott minket a feszülő kötélen a Torinóig.
A házban még megittunk egy sört. Ültünk a teraszon, és néztük, ahogy a felhők a csúcsok fölött megszületnek, megnőnek, aztán szétszakadnak és eltűnnek. A hegyek csöndesek voltak. Az ember ilyenkor hajlamos arra gondolni, hogy a világ tulajdonképpen rendben van.
Persze ez csak addig tart, amíg eszébe nem jut, hogy még kétezer métert kell lefelé gyalogolnia.
Balázzsal előre indultunk. Gréti saját tempójában jött utánunk, feltört sarkaival.
A lefelé vezető út hosszú volt. Nagyon hosszú. Különösen azoknak az izmoknak, amelyek az előző napokban már kimerítették a velünk szemben fennálló türelmüket.
Alkonyatra értünk le a völgybe. Az autónál már teljesen sötét volt. Azon kezdtünk gondolkodni, hogy hány órát fogunk még várni Grétire, amikor megszólalt a telefon, és megkaptuk a választ: A felvonó félállomásánál meglátta őt, egy liftkezelő, aki először hitetlenkedve dörzsölte a szemét, hogy mégis ki lehet ez a magányos kísértetlány, egyedül, aki mosolyogva sántikál lefelé a hegyoldalban. Megsajnálta, és érezte, hogy tenni kéne valamit, úgyhogy gyorsan felajánlotta neki, hogy az alsó szakaszon leviszi a kabinnal. Mindenki szerencséjére.
Néhány perccel később már levest és kávét főztünk az autó mellett, összepakoltunk és indultunk haza Magyarországra.
Az ilyen utak után az embernek némi időre van szüksége, hogy feldolgozza az eseményeket.
Aztán Balázs megszólalt.
– Legközelebb hová megyünk? Valami nehezebbre?
– Csak legyen felvonó. De legalább egy levonó.
A Mont Blanc csoport csúcsai lassan mögöttünk maradtak. Megmásztuk a Fogat, túléltünk egy eltévedt ereszkedést, egy helikopteres félreértést, egy beszorult bakancsot és rengeteg szintemelkedést és vesztést. Tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben volt.
Egyetlen kérdés maradt nyitva: Vajon a helikopteresek végül megtudták-e, hogy mi hívtuk őket?
Reméltem, hogy nem.
Mert az ember néha tévedhet a hegyekben.
De azért nem szükséges, hogy erről az egész francia légierő tudomást szerezzen.
