Héjja Bálintot körülbelül egy év óta ismerem, ami nem számít olyan soknak, de ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy arra a következtetésre jussak, hogy a természet valamilyen sajátos adminisztrációs hiba folytán elmulasztotta belé építeni azt a szerkezetet, amely a legtöbb embernél megakadályozza a vakmerő vállalkozásokat.
Máskülönben rendkívül kellemes fickó. Jó társaság, remek hegymászó, és a hegyekkel kapcsolatos ismeretei is figyelemre méltóak. Az egyetlen kifogásom vele szemben, hogy ezeket az ismereteit kevéssé használja már a saját szórakozására, mint inkább pénzkeresésre, különféle tanfolyamok és hegyivezetések szervezésére.
Ezért is kaptam kapva az alkalmon, amikor május végén bedobta a javaslatot, hogy menjünk síelni a Magas Tátrába.
Láttam már falon pókot, de ezen mégis elgondolkoztam. Az embernek vannak bizonyos elképzelései arról, hogy az év különböző szakaszaiban mivel illik foglalkoznia. Februárban például síelni szokás, júliusban strandolni, május végén pedig általában olyan tevékenységeket végezni, amelyekhez nem szükséges fókaszőr és síbakancs. Főleg nem a Magas Tátrában.
Bálint azonban másként látta a dolgot.
– A Rézpad-katlant kellene megsíelni – mondta.
– A Rézpad-katlant?
– Igen.
– És hol található ez a nevezetes intézmény?
– A Zöld-tavi-völgy felett, Lomnici-csúcs alatt.
– Értem. És van benne hó ilyenkor?
– Természetesen.
Ezt olyan hangon jelentette ki, mint egy ápoló az öregek otthonában, aki közli, hogy az ebédet egy órakor szolgálják fel. Nyilvánvalóan eszébe sem jutott, hogy a világ esetleg másként rendelkezik.
Én magam még sohasem hallottam a Rézpad-katlanról. Ami azt illeti, a Magas-Tátrában is olyan régen síeltem, hogy az emlékeim hitelessége nagyjából egy bíróság előtt álló fideszes politikus vallomásáéval vetekedett. Bizonyos jelenetekre határozottan emlékeztem, csak abban nem voltam biztos, hogy valóban megtörténtek-e velem, vagy csak apám elmesélései épültek be a memóriámba, és alakultak át valóssággá.
Mindenesetre igent mondtam.
Szerdán felvettem Bálintot Kismaroson, és elindultunk észak felé.
Európában ekkor már teljes erővel tombolt a nyár. A fák zöldelletek, a madarak énekeltek, az emberek rövidnadrágban jártak, fagyit nyaltak és általában minden arra utalt, hogy a téli sportok szezonja véget ért.
Mi viszont síléceket, bakancsokat, hágóvasakat és jégcsákányokat szállítottunk.
Ha egy közlekedési rendőr megállított volna bennünket, és megkérdezi, hová tartunk, alighanem kénytelen lettem volna azt mondani, hogy egy jelmezbálba. A valóság ugyanis kevésbé hangzott hihetőnek.
Estére megérkeztünk Tátralomnic alá, egy hatalmas, elhagyatott parkolóba.
A helyet P+R parkolónak nevezték, bár, hogy pontosan milyen közlekedési eszközre kellett volna itt átszállni, az rejtély maradt. A környéken ugyanis nem volt semmi. Sem állomás, sem megálló, sem különösebb életjel. Olyan benyomást keltett, mintha a szlovák hatóságok egy napon elhatározták volna, hogy parkolót építenek, majd miután ez sikerült, elégedetten hazamentek, és megfeledkeztek az egészről. Tökélete helyszín egy kocsiban töltött éjszakához.
Másnap reggel öt perc autózással elértük a Fehér-víz parkolóját, ahol megkezdődött a vállalkozás gyalogos szakasza.
A síléceket a hátizsákokra erősítettük.
Sokan különösnek találhatják, hogy a túrasízésnek létezik egy olyan változata, amelynek során a síelő cipeli a sílécet, nem pedig fordítva. Ezt az eljárást, a sportág hívei teljesen természetesnek tartják, főleg az utóbbi években sajnos egyre általánosabbá váló esetekben, amikor is a túra már megkezdődött, de hónak híre hamva sem látszik sehol.
Mindenesetre elindultunk a Zöld-tó felé.
Az idő pompás volt. Sütött a nap, a madarak csicseregtek, és a táj olyannyira kellemesnek mutatkozott, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtettem, milyen rendkívüli vakmerőséget követünk el.
A tavat és a házat hamar elértük, ahova be is tétünk egy Kofolára.
A Kofola olyan ital, amelynek létezése önmagában bizonyítja, hogy az emberi civilizáció fejlődése nem minden esetben követ egyenes vonalat. Az ital színe egy jól karbantartott gépolajéra emlékeztet, íze pedig olyan, mintha valaki egy gyógynövényboltot beleborított volna egy hordó kólába, majd az egészet felöntötte volna egy kevés szódavízzel, hogy a hatóságok ne fogjanak gyanút.
A frissítő után indultunk tovább. Elhagytuk a vízesést, átkeltünk a patakon, és hamarosan elértük a havat.
– Látod? – mondta Bálint elégedetten. – Mondtam, hogy lesz.
– Valóban – ismertem el. – Egyelőre minden a legnagyobb rendben. -válaszoltam gyanajodva.
Felcsatoltuk a léceket, felragasztottuk a fókákat, és a napsütötte hómezőn megindultunk a kuloár felé. Az első szakasz kimondottan kellemes volt. Aztán beértünk az árnyékba. A terep meredekebbé vált, a hó megkeményedett, és hamarosan olyan jégfelületeken találtuk magunkat, amelyek láttán egy műkorcsolyázó is aggodalmasan felszisszent volna.
Levettük a léceket, felkerültek a hágóvasak és elővettük a jégcsákányokat.
– Nem rossz – jegyezte meg Bálint.
Megvizsgáltam a fölénk magasodó jeges szurdokot.
– Attól tartok, hogy a „nem rossz” kifejezést meglehetősen eltérő értelemben használjuk.
Bálint nevetett, és továbbmászott. Kénytelen voltam követni.
A meredek, helyenként tükörjéggé fagyott kuloárban eleinte még beszélgettünk. Aztán ahogy egyre feljebb jutottunk, a társalgás fokozatosan elhalt.
Ennek egyszerű oka volt. Az ember ugyanis bizonyos helyzetekben úgy találja, hogy minden szellemi kapacitását leköti a következő lépés megfelelő elhelyezése, és nem marad elegendő energiája olyan témákra, mint az időjárás, a politika vagy a társadalmi élet hanyatlása.
A jégcsákányt a felszínbe vágtam, hágóvasaimat a jégbe rúgtam, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy a lejtő alattunk milyen hosszú.
Egy idő után azonban eszembe jutott valami. Méghozzá egy meglehetősen fontos dolog.
– Bálint!
– Igen?
– Nem vagyok biztos benne, hogy itt le tudok síelni.
Bálint hátrafordult.
– Én viszont egészen biztos vagyok benne, hogy én nem tudok. – válaszolta, majd felnevetett.
Bevallom, ezt a választ nem találtam maradéktalanul megnyugtatónak.
Ugyanakkor kétségtelenül volt benne valami üdítő őszinteség.
– Akkor miért mászunk tovább?
– Mert már majdnem fenn vagyunk.
Ezzel nehéz volt vitatkozni. Különösen, mert a lefelé vezető út sem tűnt vonzónak.
Amikor végre felértünk a gerinc rovátkájába, haditanácsot tartottunk.
Abban egyetértettünk, hogy a lesíelés a Rézpad-katlanban jelen körülmények között nem tartozik a legésszerűbb vállalkozások közé.
– Nézzük meg a Téry-kuloárt – javasolta Bálint. – A déli fekvése miatt ott biztosan puhább a hó.
– Merre van?
A gerinc túloldalára mutatott.
Odanéztem.
A gerinc meglehetősen keskeny volt, a sziklák helyenként jegesek, a mélység pedig olyan tekintélyesnek mutatkozott, hogy nem szívesen ismerkedtem volna meg vele közelebbről.
– Van nálunk kötél? – érdeklődtem.
– Negyven méter.
– És a többi felszerelés?
– Néhány karabiner és hevederek.
– Remek – mondtam. – Akkor mindenünk megvan, kivéve azt, amire szükségünk lenne.
De mivel az alternatíva az imént megmászott jégcsatorna volt, úgy döntöttem, hogy a gerinc mégiscsak rokonszenvesebb.
Elkezdtünk mászni. Bálint rendkívül otthonosan mozgott, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha a helyzetet teljes mértékben ellenőrzésem alatt tartanám. A színlelés a hegymászásban fontos képesség. Különösen akkor, ha az ember saját magát szeretné megnyugtatni.
Hamarosan elértük a Téry-kuloár bejáratát. És íme!
A hó pompásnak látszott: Puha, síelésre alkalmas, pontosan olyan, amilyennek lennie kellett.
– Ez nagyszerű! – kiáltottam.
– Ugye? – mondta Bálint.
Ekkor arra számítottam, hogy felcsatoljuk a léceket, és végre megkezdődik az a tevékenység, amely miatt eredetileg eljöttünk.
Bálint azonban elgondolkodva a Lomnici-csúcs felé pillantott.
Ismertem ezt a pillantást.
Az ember ugyanezt látja egy kutya szemében, amikor vágyakozva az eledeles zacskóra tekint.
– Tudod mit? – kérdezte.
– Nem – feleltem gyorsan.
– Ha már itt vagyunk, felmehetnénk a csúcsra.
Felsóhajtottam. A „ha már itt vagyunk” kifejezés a hegymászók körében rendkívül veszedelmes. Ezzel a négy szóval ugyanis szinte bármilyen további erőfeszítés indokolható. Ha már itt vagyunk, felmászhatunk a csúcsra. Ha már a csúcson vagyunk, átmehetünk a következőre. Ha már ott is vagyunk, akár megkerülhetjük az egész hegységet. És mire az ember észbe kap, már Nepálban találja magát, és jakokat vásárol.
Mindazonáltal a Lomnici-csúcson még sohasem jártam. Ez eldöntötte a kérdést. A léceket hátrahagytuk, és elővettük szerény biztosítófelszerelésünket. Bálint szimultán mászást javasolt.
Ez számomra új műfaj volt. A lényege, amennyire megértettem, abban áll, hogy a kötéllel összekötött két ember egyszerre mászik, miközben néhány köztes biztosítással igyekszik megakadályozni, hogy egy esetleges balszerencse túlságosan kellemetlen következményekkel járjon.
A mi esetünkben a biztosítóeszközök száma olyan csekély volt, hogy három köztes elhelyezése után az elöl mászó már csak az optimizmusára támaszkodhatott.
Bálint azonban magabiztos volt. Sokszor járt már ezen az útvonalon, ismerte a fogásokat, a láncokat, a létrafokokat, és láthatóan semmi különöset nem talált a helyzetben.
Én igyekeztem követni.
Az út nem volt különösebben nehéz, bár a „nehéz” szó hegymászó körökben igen sajátos jelentéssel bír. Olyasmit takar, hogy az ember ugyan képes felmászni valahol, de egy rossz mozdulat után a továbbiakban már nem feltétlenül lesz alkalma megvitatni a teljesítményét.
A sziklák helyenként jegesek voltak, és a mélység is kellőképpen tekintélyes. Ennek ellenére hamarosan felértünk a csúcsra.
A Lomnici-csúcs csodálatos látványt nyújtott. A felhők füstszerűen gomolyogtak körülöttünk, hol eltakarva, hol feltárva a hegyek sziklás csipkéit. A Tátra komoran és méltóságteljesen terült el alattunk, mintha egy igen előkelő, de kissé mogorva báró engedett volna bepillantást a kastélyába. Őszintén örültem, hogy feljöttünk.
Visszaereszkedtünk a lécekhez.
És ekkor történt meg a katasztrófa, amire senki nem számított.
Nem lavina volt. Nem kőomlás. Nem szakadt el a kötél. Egyszerűen csak nem tudtam felcsatolni a sílécemet.
A túrasíkötés, mint bizonyára sokan tudják, két apró fémcsappal rögzíti a bakancs orrát. Ez az eljárás rendkívül kifinomult mérnöki megoldásnak számít, és laboratóriumi körülmények között feltehetően hibátlanul működik.
Egy meredek kuloár tetején azonban egészen más természetet mutat.
Megpróbáltam belelépni. Nem sikerült. Újra próbáltam. Semmi. Megigazítottam a bakancsot. A kötés továbbra is határozottan elzárkózott az együttműködéstől.
Bálint várakozott. Én pedig egyre kétségbeesettebb mozdulatokkal igyekeztem összehozni a cipőt a kötéssel.
Egy idő után olyan testhelyzetbe kerültem, amelyet egy indiai fakír is csak többéves gyakorlással tudott volna felvenni. A combom görcsölni kezdett. A hátam fájt. A türelmem elfogyott.
– Valami baj van? – érdeklődött Bálint.
– Semmi különös – feleltem. – Csupán a modern technika ellen vívok reménytelen küzdelmet.
Újabb próbálkozás következett. A kötés nem mozdult.
Meggyőződésemmé vált, hogy a két fémcsapot valamilyen személyes ellenszenv vezérli, és ha volna rá lehetőségük, még ki is gúnyolnának.
Hosszú percek teltek el. Aztán egyszer csak: Katt. A bakancs a helyére került.
Megkönnyebbülésem leírhatatlan volt.
Azt hiszem, még Tenzing és Hillary sem érzett akkora diadalt amikor elérték a Csomolungma tetejét, mint amit én éreztem abban a pillanatban.
– Mehetünk? – kérdezte Bálint.
– Egy perc – mondtam. – Előbb szeretnék kipihenni egy igen komoly fizikai megpróbáltatást.
Végre elindultunk lefelé.
És ekkor minden korábbi kellemetlenség egy csapásra feledésbe merült.
A Téry-kuloárban remek hó fogadott. A lécek könnyedén fordultak, a lejtő meredek volt, de síelhető, és a sziklák közé zárt hófolyosó olyan pompás élményt nyújtott, amilyet az ember sokáig őriz meg az emlékezetében.
Rendkívüli örömet éreztem.
Az embernek olykor meg kell másznia egy jeges szurdokot, végig kell egyensúlyoznia egy sziklagerincen, és meg kell vívnia egy óráknak tűnő, több perces csatát a síkötésével ahhoz, hogy igazán értékelni tudjon néhány percnyi lesiklást.
Ez kétségkívül furcsa rendszer. De működik.
Egy rövid sziklás szakaszon le kellett vennünk a léceket, majd újra felcsatoltuk őket. Ezúttal a kötésem első próbálkozásra engedelmeskedett. Ebből arra következtettem, hogy az előző incidens csupán figyelmeztetés volt.
A hónyelv végén elértük a Gypsyho nevű mászóút beszállását, ahol ismét a hátunkra vettük a léceket, és felfelé indultunk. A Gypsyho útján kapaszkodva magunk mögött hagytuk a kuloárt, majd a Lomnici-váll felé haladtunk tovább.
Ekkorra már úgy véltem, hogy a nap minden szempontból sikeres volt. Megmásztuk a Lomnici-csúcsot, síeltünk egy remek kuloárban, és ami a legfontosabb, sértetlenek vagyunk Ez utóbbi eredményt különösen nagyra értékeltem. A hegy azonban, tartogatott még egy nagyon kellemes meglepetést.
A Lomnici-vállat elhagyva, az ülőfelvonó felső állomása fölött egy kisebb kuloárra bukkantunk. A hó itt valósággal pompás volt. A szél gondosan befújta a mélyedést, és olyan síelhető felületet teremtett, amilyet május végén az ember már nemigen remélhet ezen e környéken.
Az újabb lesiklás talán még élveztem, mint az előzőt. Az ember különösen kedveli az ajándékba kapott örömöket, és ez a kis kuloár pontosan ilyen volt. Mintha a hegy, miután egész nap különféle próbák elé állított bennünket, végül úgy döntött volna, hogy a jó magaviseletünkért és a kitartásunkért mégiscsak megérdemlünk valamit.
Aztán véget ért a hó, és kezdetét vette a gyaloglás. Ismét a hátunkra erősítettük a síléceket, és lesétáltunk a Kőpataki-tóhoz, honnan a Fehér-víz völgye felé vettük az irányt.
Az ösvényen ekkor már egyre több turistával találkoztunk. Kellemes, nyári öltözékben kiránduló emberek voltak. Rövidnadrágot viseltek, könnyű cipőt, napszemüveget, és általában olyan benyomást keltettek, mint akik tisztában vannak az évszakok rendeltetésével. Amikor megláttak bennünket, megálltak. Először a síléceinket nézték. Aztán bennünket. Majd ismét a síléceket.
Egy idősebb úr olyan arckifejezéssel vizsgálgatott, mint aki egy magyar vidéki vasútállomáson váratlanul tevét lát felszállni a gyorsvonatra.
Egy fiatal pár hosszasan utánunk fordult.
– Síelni voltatok? – kérdezte végül az egyik turista.
– Igen – feleltem.
– Ma?
– Ma.
– Fent?
– Fent.
Az illető néhány pillanatig hallgatott. Láthatóan megpróbálta összeegyeztetni a hallottakat a naptárral. Aztán lassan bólintott, és továbbment.
Megértettem. Én magam sem feltétlenül hittem volna el a történetet, ha nem lettem volna ott.
Mire visszaértünk az autóhoz, kellemes fáradtság telepedett rám. Az eredeti tervünk ugyan nem valósult meg. A Rézpad-katlant nem síeltük le, sőt, alaposan megismerkedtünk azokkal az okokkal, amelyek miatt ez aznap nem is lett volna különösebben tanácsos. Ehelyett azonban megmásztuk a Lomnici-csúcsot, lesíeltük a Téry-kuloárt, és még egy pompás bónuszlesiklással is megajándékozott bennünket a hegy. Mindezt május végén. Úgy véltem, ennél többet igazán nem kívánhat az sportoló egyetlen naptól.
Bálint is elégedettnek látszott.
Én pedig arra gondoltam, hogy az ember életében végső soron nem az számít, hány csúcsot mászott meg, hány kuloárt síelt le, vagy milyen veszedelmekből került ki épségben. Hanem az, hogy legyen körülötte valaki, aki időről időre olyan vállalkozásokba rángatja bele, ami önmagától talán eszébe sem junta.
Mert különben könnyen előfordulhat, hogy május végén az ember otthon marad, és valami egészen közönséges dolgot művel. Például füvet nyír.
És be kell látnunk, hogy ennél az eshetőségnél még a Rézpad-katlan jeges sziklafala is vonzóbb kilátás.
