csapó 1
Először 2024 január 20-án próbálkoztam a hegy megmászásával. Azokban a hetekben Bellamomtén volt szállásom, a Margerita hotel legfelső, nem felújított emeletén lévő legkisebb sarokszobában. Nem találtam olyan túraleírást, amely a faluból javasolta volna az indulást a hegyre, de mivel a falu központjából oly közelinek és elérhetőnek tűnt, és különben sem akartam autóba ülni, gondoltam mi baj lehet, egy alternatív útvonalon vágtam neki a hegynek.
Csodálatos napsütéses idő volt aznap, teljes szélcsend, de a hőmérő higanyszála 13 fokot mutatott a korainak egyáltalán nem mondható indulásomkor. Olyan 10 óra felé, jól felöltözve, sílécemet a hátizsákomra kötve átballagtam a hotellal szemközti kisboltba, hogy feltöltekezzem néhány szelet csokoládéval, és már indultam tovább is a hegy felé. Ahogy magam mögött hagytam az utolsó házakat, és a falu szélén lévő kempingen is átvágtam, felcsatoltam a léceimet, és fókával a talpukon egy hullámos, mégis inkább lefelé tartó ösvényen megkezdtem az ereszkedést a falu és a Lagorai között húzódó Travignolo patak szurdokszerű oldalában vezető ösvényen, a hideg időben keményre fagyott lábnyomokban, a bokrok deres ágai között. Hamar árnyékba kerültem, ahol csontig hatoló volt a hideg, és akkor még nem sejtettem, milyen sokára fogom újból megpillantani a nap sugarait. Ahogy átkeltem Bellamonte „Tibeti” hídján (ez egy fűggőhíd a Travignolo folyó zúgói felett, elkezdtek ritkulni a lábnyomok, látszottm, hogy a faluból lemerészkedő emberek legbátrabbika is visszafordult nem sokkal az átkelő utántól. Innentől emelkedni kezdett a terep, a hóréteg vastagsága is fogyott, felszíne keményre fagyott firn, amin alig tabad a fóka, viharok által letört ágakkal és rönkökkel tűzdelve, és sok helyen lehullajtott tűlevél borítva. Pillanatok alatt elvesztettem minden ösvényt, és már a zerge útján caplattam felfele a technikás hegyoldalban, amerre a célomat sejtettem.
Időbe telt, amíg újból ráakadtam egy turistaútra, amely már a Lago di Cece felé kellett, hogy vezessen. Itt a hegyek formája megajándékozott egy rövidke napsütötte szakasszal, és újból lábnyomokat követtem.
A zerge útja után újból kitaposott ösvényt követni mindig meleg, biztonságos érzéssel tölt el, ez nem volt másképp most sem. Jártak már itt mások is, amióta leesett a hó, ráadásul síléc nélkül, mi baj lehet – gondolja ilyenkor az ember.
Ahogy elértem a tökéletesen sima felszínű hóval borított tengerszemet, ettem egy falat csokit, ittam egy korty teát a termoszomból, és folytattam az utam. Innentől kezdve minden ösvényt magam mögött hagytam, és elkezdtem berakni a nyomot az egyre vastagabb puha hótakaróba. A tótól egy katlanba mentem tovább, de hamar realizáltam, hogy ez a sziklalépcsői miatt hamar járhatatlan lesz, úgyhogy egy alkalmas helyen kicsaptam balra, és kimásztam a mélyedésből. Ezen a helyen kezdtek ritkulni, és egyre alacsonyabb termetűek lenni a fenyők, úgyhogy egyre gyakrabban pillantgattam hátrafele a kilátást csodálva, ami egy új, eddig nem látott perspektívából mutatta meg a Latemar dolomit tornyait.
A folyómedret hamarosan újból kereszteznem kellett, hiszen láttam, hogy a Cece csúcstömbje a túloldalon emelkedik, a hosszú csúcsgericével.
Egy rövid de meredek ereszkedéshez nem vettem le a fókákat, a sarkamat sem rögzítettem lesiklómódba, csak az emelést vettem ki alóla, de hiába próbáltam megőrizni az egyensúlyom, így is sikerült orra buknom. Az ember sokszor megpróbálja megúszni ezeket az fárasztó, ritmust megtörő átszereléseket, de utólag be kell látnia, hogy gyakran több energiát és időt veszít így, mintha nem próbált volna meg ezeken a nagy dolgoknak tűnő apróságokon spórolni.
Néhány cifra káromkodás, és egy korty tea és egy falat betonkeménnyé fagyott csokoládé után újból talpon voltam, és folytattam a nyomfektetést a csúcsgerincre vezető hosszú és meredek emelkedőn. A gerinc legalacsonyabb pontját néztem és tűztem ki, de nagyon lassabban közeledett, mint ahogy arra számítottam, az erőm pedig vészesen fogyatkozott, sokat elvitt belőle a hideg. Már régóta csak a termoszomban lévő tea volt az egyetlen folyadékutánpótlási lehetőségem, hiszen a műanyag palackban lévő vizem teljesen megfagyott.
Nagy nehezen végül felkűzdöttem magam közvetlen a gerinc alá, ahol kénytelen voltam levenni a sílécemiet, és az utolsó pát métert kimászni a laza szerkezetű száraz omlós hóban. Ez a néhány méter és mozdulat is sokkal több ideig tartott, és sokkal több energiába került, mint ahogy azzal előre számoltam, tehát kezdtem elengedni a csúcs elérésének gondolatát.
Ahogy felértem a gerincre folytattam ezt a gondolatot, sőt, teljesen el is engedtem, ahogy megláttam, milyen alacsonyan jár már az égen a januári nap. Egészen közeledett a horizonthoz. Különben is be kellett látnom, hogy a gerinc legalacsonyabb pontja ideális lenne, ha csak keresztezni szeretném azt, de a csúcsmászás szempontjából koránt sem mondható optimálisnak, mert innen magán a szinte járhatatlan tagolt gerincen kéne végig mászni. Mindegy, legalább már ezt is tudom, gondoltam, mielőtt elszopogattam még egy tömb jeges csokit, langyos teával katalizálva az olvadását a számban. Átszereltem lesikláshoz, és indultam lefelé. A hó mennyiége nem volt sok, de a minősége kárpótolt, a naplemente fényeit magára öltő kilátással együtt. Az síalpinista ilyenkor arra gondol, milyen élvezetes lenne, friss, a mászás fáradtsága nélküli lábakkal megsízni egy ilyen lejtőt, de persze el is hessegeti magától ezeket, mert tudja, a hegyekben nincs ingyen ebéd.
De így is nagyon élvezetes lesiklásom volt a folyómederig, ahol is elfogyott az aznapra erre a vidékre eső természetes fény mennyiségének nagy része, tehát előkerült a fejlámpám, és folytattam az ereszkedést a sokkal tagoltabb terepen, ami paradox módon több mászást is tartogatott még. Azt tudtam, hogy a tengerszemtől más utat választok, mint ahol feljöttem, mert nem volt kedvem, sem erőm a Travignolo katlanából visszamászni Bellamontéba, úgyhogy egy kanyargós erdészeti utat választottam, amiről egy ponton teljesen elfogyott a hó, és jeges köves felületen kellett tovább síelnem, az igazán éles és kiálló sziklaéleket átugrálva. A hideg és a fáradság miatt alig bírtam nyitva tartani a szememet, volt, hogy másodpercekre be is hunytam őket, csak remélve, hogy a léceim nem akadnak el valami kiálló tereptárgyban. Nagy nehezen sikerült túlvészelnem ezt az utolsó szakaszt is, és a Predazzo-Bellamonte autóútra kiérnem, a lakhelyemtől, mint egy 6km és kb. 300m szintkülönbség távolságba. Neki is láttam stoppolni, bár nem festhettem túl bizalomgerjesztő látványt: úgy festhettem, mint akit megrágott és kiköpött a hegy. Amikor a 15. autó sem állt meg, engem pedig már az ájulás kerülgetett, radikálisabb módszerhez kellett folyamodnom, hogy feljussak a falumba. Kiálltam az útra, és nem engedtem tovább a következő autót, csak úgy, ha felvesz. Bár, mint utólag kiderült, ő csak e Bellamonte előtti egyik tanyára akarat volna menni, nem volt más választása, mint, hogy előbb engem kicsit tovább és feljebb vigyen, ott kitegyen, és ezután a kitérő után menjen csak a dolgára. Én pedig remegve a fáradtságtól, vérben úszó szemekkel estem be a szálloda ajtaján, és néhány perccel később már egy nyitott sörrel a kezemben meséljem az élményeimet Deborának a barátomnak, aki aznap estére a szálloda recepciójára volt beosztva, hogy fogadja az érkező vendégeket.
csapó 2
A második nekifutásre március 24-én került sor. Ezúttal követtem a kaller ajánlatát, vagyis csak részben követtem, ugyanis miután leparkoltam az autómat a könyv által ajánlott helyen, Valmaggiore bejáratánál, a völgybe már nem indultam el, hanem a januári túrámhoz hasonlóan ismét a Lago di Cece fele vettem az irányt. Egy erdészeti úton baktattam, ami egy idő után egyre meredekebbre váltott. Párszáz méter után letértem egy turistaútra, amely szintén meredeken kanyargott felfelé a Vaia névre keresztelt vihar tövestől kicsavart fenyői között.
Vaia 2018 október 29-én csapott le Északolaszországra, és néhány óra alatt sok évre való eltakarítandó romot hagyott maga után, teljesen átformálva a Dolomitok addig erdővel borított hegyoldalait, kilátást nyitva olyan helyekről is, amit előtte sok-sok éven át sűrű fenyvesek lomkoronája zárt el a túrázók szemei elől.
Egy ilyen Vaia által kreált „tisztáson” válik el a tó felé vezető turistaút, az erdészek és favágók által használt földúttól, és emelkedik, amíg újból be nem kanyarodik az erősebb, vagy csak szerencsésebb, és ezért túlélőként megmaradt fenyők alá.
Az idő elég változékony volt aznap, jöttek-mentek, vonultak a felhők, folyamatosan változtatva a fényt, és a hőérzetet, amitől az embernek olybá tűnik, mintha percről percre az évszakok is változnának.
Ahogy elértem a tavat, épp nyárérzetem volt, amin a befagyott víztükrön fekvő hótakaró is csak kicsit enyhített, főleg, hogy a tó végénél, ahol a túlfolyó patak indul a völgy felé, már néhol el is fogyott a hó, és mocsaras, latyakos terület nehezítette az átkelést. Más kihívások, mint januárban. Itt rátértem az ismerős útra, nem elkövetve újból a januári hibákat, egyből megtalálva a legideálisabb felfele vezető nyomot. Hamar a fahatár fölé értem, átkeltem a folyómeder túloldalára, és követve a már ottlévő sínyomokat elindultam a meredek kaptatón, a gerinc felé. Sokkal gyorsabban haladtam, sokkal kevesebb energia felhasználásával, mint két hónappal azelőtt, és számomra is meglepő gyorsasággal értem fel a csúcsgerinc egy a csúcshoz már közel lévő pontjára. Itt a nyom nem a gerincen vezetett tovább, hanem áttért a túlsó oldalra, ahol egy rövid, de annál meredekebb és kitettebb traverz szakasz következett, emiatt fel is dobtam a firnvasakat a lécekre, és úgy mentem tovább. Persze ezalatt már túl voltam 2 tavaszon, egy őszön, és kis pelyhekben hulló hóval épp beköszöntött a tél.
Ahogy a nyomok szép lassan újból rátértek a gerincre, úgy lett az emelkedő egyre meredekebb, de mivel bőven időben voltam, úgy döntöttem nem veszem le síléceimet, hanem – csak, hogy ügyesedjek – felcikkcakkozok velük a csúcsra. Ez nem volt könnyű mutatvány, viszont annál fárasztóbb, de mégis sokszor választom ezt a megoldást, mert nagyon jó gyakorlásnak tartom, ügyesíti az sízőt a léckezelésben.
Ahogy felértem a csúcsra hihetetlen élményben volt részem: mintha egyszerre venne körül mind a 4 évszak. A távolban őszi hangulatú esőfelhők gyülekeztek, Val di Fiemme szokás szerint nyári napfényben fürdött, a szemközti déli hegyoldalak már tavaszi hangulatot árasztottak magukból, de a csúcskereszt környékét még vastag hó borította, felhők kavarogtak körben, és szállingózott a hó. Egy kicsit álldogáltam a csúcson, szívtam magamba az élményt, de néhány perc múlva, miközben épp szereltem át a léceimet lesikló módba, és kezdtem csatolni, már azon törtem a fejem, hogy merre is síeljek le.
Végül is Valmaggiore mellett döntöttem, hiszen Benedek István óta tudjuk, hogy „Járt utat a járatlanért mindig hagyd el.” A csúcsgerinc felső része, közvetlen a Kereszt alatti rész szokásos jó meredek sízés volt, majd egy alkalmas pillanatban egy szimpatikus mélyedést kiválasztva, balra letértem a gerincről, és húztam az íveket. Egyszerre egy keményebb bucka megdobta, és ezzel együtt le is verte a lábamról az egyik lécemet, és akkor észrevettem, hogy vagy akkor, vagy már korábban a szökevénypántom, ami a sícipőm egyik csatjához volt rögzítve kiakadt így maga a lécem vált szökevénnyé, én pedig tehetetlenül szemléltem, ahogy megállíthatatlanul száguld lefelé a hegyoldalban. Már kezdtem is beletörődni, hogy ennyi volt, sosem látom újból, ahogy majdnem eltűnt a ködben, de óriási szerencsémre egy bucka megdobta, kissé felrepült, és a kötés felőli oldalára landolt, ami megakadt a hóban, és megállt. Így csak körülbelül 100 métert kellett egy léccel síelnem, ami vad terepen úgy néz ki kívülről, mint valami Buster Keaton féle börleszk, és már csatolhattam is vissza a szökevényt, hogy újból páros léccel folytassam a lesízést.
A Valmaggiore feletti hegyoldalak és ősi gleccser vájta völgyek gyönyőrűek és változatos formájúak, szétágaznak, és újból összetalálkoznak több útvonalat kínálva a lesikláshoz. Kimondottan élvezetes rajtuk síelni, egészen addig, amíg a terep ki nem lankásodik, és az először csak ritkásabb facsoportok egyre sűrűbben állnak összeterelve a sízők nyomait egyre kevesebb és szűkebb ösvényekre, ami komoly sítudást igényel, főleg, ha az ember nagy sebességgel siklik rajtuk.
Ahogy elértem a Malga Valmaggiore házikóját, a völgy teljesen kilaposodik, és az utolsó szakaszt patakokon átugrálva és hó nélküli dombokat kerülgetve, különféle sífutó technikákat alkalmazva, bottal lökve kellett megtennem, míg vissza nem értem az autóhoz.
