Csütörtök délután négykor befut Balázs. Jobban mondva begurul. Biciklivel Dunakesziről, szokás szerint esőben. Ebben az évben mintha csak akkor esne, amikor teker hozzám, hogy induljunk mászni. Mehetnénk gyakrabban, mert máskülönben aszályos az év.
Gréta késik, valamit csinál a miniszter, amit meg kell várni, csak utána tud elszabadulni. Nem is olyan nagy baj, addig sikerül Balázst rávennem, hogy zuhanyozzon, ha mostantól néhány napig úgyse fogunk tudni. Fél 6 fele megjön Gréta is, indulunk.
Felváltva vezetünk, hosszú az út. Napfelkeltére érünk Courmayeur-ba, kicsit feljebb hajtok a kocsival Val Vieny-be, ahol annak idején is vadkempingeztünk a vadkempingezni tilos tábla alatt. Főszezonon kívül nem nézik. Alszunk, ki a kocsiban, ki mellette. 10 után kelünk, egészen kipihenve. Gyönyörűen rálátni a tervezett utunkra: a Fog meredezik az ég felé a gerincből kikandikálva. Találó a neve, tényleg olyan, mintha a Mont Blanc, az óriás szemfoga lenne. Tőle jobbra a Rochefort és a Grandes Jorasses gerincek, egy mélyebb V alakú bevágással elválasztva egymástól, és végül a sort a Pointe Whymper és a Pointe Walker zárják, a messziről nézve járhatatlannak tűnő, hőkupolák, és pusztító napsugárzás által megtépázott gleccsereikkel.
Kávéfőzés és szürcsölés közben összerakjuk és szétosztjuk a mászómotyót. Most fogunk először ebben a felállásban együtt mászni. Felvetődik, hogy átnézzük egymás hátizsákjait, és kidobáljuk belőlük a felesleges cuccokat, de végül ez elmarad. Sajnos! (A következő mászásomtól ezt be fogom vezetni)
Legurulunk egy ingyenes városi parkolóba, vesszük a bakancsinkat, és a sátorfánkat, egy utolsó mosakodás és víztöltés a faluszéli forrásnál és nekiindulunk. Több, mint kétezer méternyi szintkülönbség vár ma ránk alig több, mint hat kilométer alatt a napsütötte déli hegyoldalon, a Mont Blanc skyline lanovkája alatt, ami amúgy pár perc alatt felrepítene minket a Torino házig, de ugye a felvonójegy méregdrága, és különben is: A hegyet a lábától másszuk meg.
Balázs szokás szerint előre rohan, Gréti és én csak komótosan, beszélgetve caplatunk. A kabin félállomásánál picivel a fa határ felett van egy botanikus kert, étterem, és óriási szörnyekként éktelenkedő felvonó épületek, de még addig sem jutunk, mire Grétinek feltöri a bakancs mindkét lábát. Pedig nem ma kezdte ő sem a magashegyi túrázást, de ezt mégis elrontja. Nyafogás nincs, pedig nagyon fájhat neki, a pillanatok alatt véresre dörzsölt achilesze. Raklapnyi kötszer felhasználásával valamennyivel elviselhetőbbé lehet tenni, megyünk tovább. Az arborétumnál vár minket Balázs, innen az ő tempóját tartom, Gréti lemaradva, kicsit lassabban, de azért hősiesen falja ő is a szinteket.
Napnyugtára érünk a Torinó házhoz. Gyönyörű a Fog, ahogy szépen elfogy róla az összes napfény, körülötte pedig alpesi rózsaszínben látszanak a távolabbi vonulatok, és a horizont határvonala. A személyzet meglepően kedves, mintha nem is szezon vége lenne, de az is lehet, hogy már ennyire kiégtek. Megtudjuk tőlük, hogy a Rochefort járhatatlan, azt nem ajánlják, de a Fog az rendben van, oda simán mehetünk. A gerincek helyett pedig mászhatjuk majd az Entreves-t. Az újonnan kapott információkat emésztve nyugovóra térünk.
Másnap ötkor reggeli, amiben szokás szerint nincs sok köszönet, majd rengeteg szüttyögés és pakolás-készülődés következik, és fél hét körül végre elindulunk ezúttal a napfelkeltétől izzó horizont látványától kísérve. Hamar átkelünk a gleccseren, ami elég ramaty állapotban van, de a nyomokat követve könnyű kikerülni a hasadékokat. Egy meredek jeges kaptató után, az utolsó hasadékot átlépve következik az első mászás. Sóderes, cementes omlós, málós, biztosíthatatlan szakasz. Minden lépés kifolyik a lábunk alól, a fogások csak arra jók, hogy az egyensúlyunkat épphogy megtartsuk velük, beleterhelni semmibe sem szabad. Balázs egy rövid próba után inkább lejön, ezt a szakaszt inkább én mászom ki elöl. Nagy nehezen felvergődök egy már ott lévő kötélgyűrűig, kiegészítem valamivel, és lekiabálok, hogy stand, de azért ne ülj bele.
A következő szakasz valamivel jobb, onnan már szimultán tudunk mászni, de még itt is minden mozog és omlik.
Amikor elérjük az igazi beszállót, egy parti már ereszkedik. Bekötjük magunkat rendesen hármas partiba, és Gréta indul előre, már alig várta ezt.
Innentől hat hosszú kötélhossz gyönyörű jól biztosítható és könnyű mászás következik. Három után cserélünk Grétivel. Mindenfelé elképesztő kilátás, alattunk a Mer de Glace, távolabb felette a Mont Blanc fehér kupolája, a Peterey gerinc, a Midi, és amikor felérünk a csúcsra, a túloldalt elénk tárul a Grendes Jorasses és az Aguille Vertel. A csúcson rajtunk kívül épp nincs senki, csak a madonna szobor, melynek a lábánál leheveredünk, és élvezzük a napsütést egy ideig. Kicsit távolabb megpillantok egy ereszkedő standot, egy rövid kitett szakaszon kell csak tovább mászni a szobor után, hogy elérjük, biztos vagyok benne, hogy az lesz a mienk. Akkor még nem tudom, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnék.
Kimászunk, átszerelek, ledobjuk a köteleket, és indulok elsőnek. Csak ereszkedek egyre lejjebb, meresztgetem a szemem, hogy hol lehet a következő stand. Egy enyhe áthajlás után lassan távolodok a sziklától, és kezdek aggódni, hogy rossz helyen vagyok. Szó szerint a semmiben lógok, körülbelül 10 méterre a kötél végétől. Párszáz méterrel alattam gleccser, felettem visszahajlás, a pruszikom tart. Kezdek zsibbadni a beülőben, berakok egy hevedert, gebődök, de az ereszkedőeszközömet az istenért sem tudom annyira tehermentesíteni, hogy kivegyem. Szorult helyzetemtől, és az erőlködéstől egyaránt ver a víz. Társaimat nem látom, nem hallom, túl távol vannak. Mennyi idő telhet el, nem tudom, csak érzem, hogy egyre jobban zsibbad a lábam és tehetetlenül küszködök. Előveszema telefonom – csak le ne ejtsem – és egyszerre Whatsapp üzenetben és telefonhívással próbálok kommunikálni, hol Balázzsal, hol Grétivel, amennyire ezt lehetővé teszik a szellő által arra sodort térerőfoszlányok. Tehetetlenségemben, egyáltalán nem átgondolva, egy kis rábeszélés után kimondom, hogy hívjunk mentést. Utána lógok a semmiben, de egyre jobban zsibbadok. Eszembe jut, hogy mi van, ha a mentés csak teszem azt egy óra múlva ér ide, addig nem bírom ki lógva, és átfut az agyamon, hogy ennek a költségeit lehetetlen lesz elszámolni, végül is én voltam az a hülye, aki rosszirányba ereszkedtem. Összeszedem minden erőmet, berakok még egy pruszikhevedert – már minden feszül mindenen – és egy utolsó gebődéssel valahogy sikerül, kiszedem az ereszkedőeszközt. Visszazuttyanok lógásba, lihegve próbálom kipihenni az erőfeszítést. Most már „csak” körülbelül 50 métert kell visszapruszikolnom. Nekiindulok. Centiről centire gyorsabban haladok, egyre jobban érzem, hogyan lazítsam meg a zsinórokat, hogy feljebb toljam őket, és az alattam egyre nagyobb súlyú kötélen is egyre könnyebben futnak a csomók. Hívom, és íroktársaimnak, hogy próbálják lemondani a mentést. Nem tudom, hogy sikerül, hiszen a kevés térerő nehezíti a kommunikációt, ugyanúgy közöttünk, mint a mentők és közöttük.
Lassan de biztosan haladok felfele, túljutok az áthajláson, onnantól még könnyebb, mert tudom lépni a falat is. Már látó és hallótávolságba kerülünk, és a megkönnyebbülés érzése egyre jobban terjed szét bennem amikor megérkezik a helikopter, a fedélzetén mentőkkel tesz néhány kört a Fog körül. Mi úgy csinálunk, mintha minden a legnagyobb rendben volna, nem is mi hívtuk őket, nem is értjük, mit néznek. Amikor harmadszor is közel repül, és a rotorszél már-már lesodor a szikláról, megkapaszkodok egy kiálló kőben, és most először, jelzek nekik a kezemmel, hogy minden rendben van. Ezután tova szállnak. Én már tudom, hogy ezt megúsztuk, és ettől az érzéstől feldobódva, újra erőre kapva, megteszem az utolsó pár métert a társaimig, akik az egész intermezzo alatt egyre jobban fagyoskodva vártak a standban. Gyorsan visszamászunk a madonna szoborhoz, ahova még mindig érkeznek mászópartik. Leereszkedünk a két csúcs közé, és könnyedén meg is találjuk a rendes ereszkedő standot, pontosan ott, ahol annak lennie kell. Újból én kezdem az ereszkedést, de ezúttal minden rendben van. Nagyjából egy óra alatt lent vagyunk a beszállásnál, gyorsan eszünk, iszunk, felvesszük a ledepózott cuccainkat, és indulunk lefelé az omladékon. Pont besötétedik, mire a gleccserhez érünk, ott is kell még egyet kötéllel ereszkedni, amit én már felkattintott fejlámpával intézek, és.. lent vagyunk a gleccseren, nem úgy, mint a mögöttünk lévő két parti, akiket az omladékos útvesztőben ér a sötét. Kicsit sajnálkozva beszélünk róluk, de nem sokat, nekünk már csak vissza kell sétálni a házhoz.
Amikor visszaérünk, 9 óra fele, hihetetlen módon kapunk még vacsorát. A recepciósnak szólunk a mögöttünk lévőkről. Ő tesz valami homályos kérdés szerű említést arról, hogy valaki mentést kért a hegyen, látták a helikoptert, de én csak finoman értetlen arcot vágok, és azt válaszolom, hogy milyen jó időnk volt, és mennyire jót másztunk. Ennyibe is marad a téma.
Ezen az estén már sokkal többen vannak a házban, mire megtaláljuk a szobánkat, ott már mindenki aludni, pihenni próbál a holnapi mászása előtt, mi pedig, minden igyekezetünk ellenére, mint elefántok a porcelánboltban, találjuk meg, és helyezkedünk el üresen hagyott ágyainkon. Az átélt izgalmaktól, a magasságtól és a kimerültségtől zihálva merülök félálomba, amely sajnos hajnalig kitart, csak akkor tudok mélyebben aludni, és mire felébredek, már csak hárman vagyunk az este még rogyásig tele lévő szobában.
Kényelmesen összepakolunk, és irány az Entréves gerinc. Ma is gyönyőrű időnk van, bámészkodva szeljük át a gleccsereket, ezúttal a Mont Blanc felé. Könnyen megtaláljuk a beszállót, és kezdjük is az élménymászást. Hamar fent vagyunk a gerincen, és onnantól fel és lemászások váltják egymást elképesztően kitett, de viszonylag könnyű úton. Jobbra tőlünk az Aosta völgy nyúlik el dél felé, balra pedig a kanyargó, össze és széttartó gleccserek, felettük pedig a jégsapkás négyezresek. Mi pedig a helyenként pengeél vékonyságú gerincen mászunk, kényelmes tempóban, fényképezve, videózva, magunkba szívva a kilátást, és a mászás örömét. Az egyik részen, ahol Gréti megy elöl, beszorul a bakancsa két kő közé, és akármennyire próbálkozik, nem bírja kiszabadítani, még úgy sem, hogy a lábát kibújtatja belőle, és kézzel rángatja. Megakasztja, mint egy éket, és zokniban mászik tovább a néhány méterrel tovább lévő standhoz. Amikor odaérek a bakancsékhez, elég nehezen bár, de nekem sikerül kijátszanom a sziklák közül, vissza is adom neki, ahogy utolérem.
Amikor a gerinc végéhez érünk, és már majdnem lelépek a gleccserre, egy pillanatra elveszítem az egyensúlyom, és fejjel előre felbukok, és beállok a kövek közé. Szerencsére a jobb kézélemen kívül mást nem ütök meg. Miután egy pár perc pihenő után felkászálódok, konstatálom, hogy szerencsés esésen vagyok túl, a sisak megvédett, és a kezemet is nagyjából tudom használni.
Visszaballagunk a Torinó házhoz, ahol még iszunk egy sört, nézegetjük a felhőket, hogyan képződnek egy-egy csúcs felett, majd szállnak tova, és foszlanak semmivé. Megbeszéljük, hogy a háztól lefele mehetünk előre Balázzsal, Gréti a saját tempójában jön majd utánunk. A 2000mszintkülönbség lefele is olyan nehéz, mint felfelé, csak máshogyan, más izmokat vesz igénybe. Balázzsal nagyon jó gyors tempóban haladunk, de így is csak sötétedésre érünk le a völgybe, az autónál pedig már teljesen este van. És hol lehet még Gréti, tesszük fel a kérdést egymásnak, amikor megcsörren a telefon, és megkapjuk a választ. A félállomásnál van, ahol találkozott egy lift kezelővel, aki megsajnálta a magányos lányt, és felajánlotta neki, hogy az alsó szakaszon lehozza felvonóval. Ez is szerencsésen alakul. Hamarosan újra együtt vagyunk az autónál, pakolunk, kávét és levest főzünk gyorsan, és a rengeteg élményt még egyáltalán fel nem dolgozva indulunk haza.
