Péntek délután kettő körül végre elindulunk. Rengeteg tervezgetés, szervezgetés, lemondás és rábeszélés után, végül ketten Újhelyi Balázzsal. Az elmúlt napokban nem is tudom hányszor néztem meg az időjárás előrejelzést, ami szerint szerdán esik, jobban mondva hull, megjön az ide szezon első havazása, körülbelül 30 cm, de péntektől már megint ragyogó napsütés várható, amit csak vasárnap délutántól zavar meg újabb felhősödés.
Milyen lesz az első hó után mászni? Kicsit nehezebb? Vagy sokkal? De biztosan nagyon szép. És vajon sokan lesznek? Csak jó mászók?
Éjfél körül érkezünk meg a suldeni lanovka alsó parkolójához, ahol hozzá is fogunk az autóm hálóhellyé alakításához. Nekem már nagy rutinom van ebben, Balázsnak meg jó lesz úgy kb, valahogy, nem szőrözik sokat. Pikk-pakk és már alszunk is a hosszú vezetés után.
Reggel kipihenten ébredek, de Balázsnak még nincs kedve felkelni, úgyhogy egy teafőzéssel, és nézelődéssel ütöm el az időt. Hirtelen tompa morajlásra leszek figyelmes, amely fentről, a völgy Ortlerrel szemközt lévő oldaláról hallatszik. Meresztgetem a szemem, és látom, hogy felhő emelkedik a fák és az ég határán, de ez a felhő, mintha kissé sötétebb, porosabb lenne, és különben is, mindenhol másutt tisztán kék az ég. Kezdtem sejteni, hogy kőomlás porát látom, és a tompa morajlás is ezt támasztotta alá. Még szerencse, hogy a völgy másik oldalán vezet majd az utunk. De pár perc múlva már nem is tulajdonítok különösebb jelentőséget az jelenetnek, hiszen abból a szögből, a völgy aljáról nem is volt az egész dolog túl látványos.
Végre Balázs is felkel, panaszkodik, hogy rosszul aludt, kényelmetlen az autóm, fáj a nyaka, de hamar túlteszi magát rajta. Nem sietünk az indulással, mert a terv szerint, ma még nem megyünk a csúcsig, csak a beszállóig, futócipőben. Amíg én a reggelivel vagyok elfoglalva, Balázs a parkoló szélén lévő lomok között kutakodik, hogy a következő estén valamivel fejleszteni tudja a fekvőhelyét a kocsiban. Talál is hozzá faanyagot, büszkén hozza, és közben mondja, hogy mennyi kidobott kincs lapul a törött raklapok és pvc csövek között.
Reggeli után elindulunk, egyből át egy kishídon a patak túloldalára, ahol két perc gyaloglás után meglátjuk a vízvételi és fürdő lehetőséget, egy szikla előtt lévő fateknőbe csordogáló forrás formájában. Ahogy emelkedünk, kolomppal a nyakukban legelésző bárányok között, hamar megpillantjuk a körülöttünk lévő hegyek csúcsait, és hóval borított oldalait. Látszik, hogy egészen komoly havazás volt itt pár nappal ezelőtt.
Kicsit kevesebb, mint két óra alatt kényelmesen felérkezünk a Hintergrat Hüttébe, ahova be is térünk egy kávéra, ami annyira rossz ízű, mintha nem is Olaszországban lennénk.
A teraszról találgatjuk, vajon melyik is lesz a gerincünk, de egyértelműen nem rajzolódik ki, és a csúcsot sem látjuk abból a szögből. Indulunk tovább az ösvényen, ami az egyik morénahalmon vezet, amiről hamarosan letér balra, mi pedig követjük, de hamar rájövünk, hogy maradnunk kellene a kőgerincen. Visszafordulunk, meglátjuk a jelzésként szolgáló kőbabát, és ismét a helyes úton kaptatunk felfelé, de nem baj, ez a nap arra van, hogy felderítsük, és bejárjuk az utat, amit holnap sötétben fogunk újból megtenni, és akkor már nem kell majd keresgélni a helyes irányt.
A emelkedő egyre meredekebb, az utunk kőgörgetegen cikkcakkozik felfelé. Egy idő után már kézzel lábbal mászunk, de a botjaimat még nem rögzítem a hátizsákomra, csak egyik kezemből a másikba cserélgetve fogom őket, hogy a megfelelő oldalon tudjak kapaszkodni a sziklákban. Itt már rajtunk kívül nincs senki, a mai mászók, már hajnalban elhagyták ezt a szakaszt, a turisták pedig nem merészkednek fel ide, nekik már túl nehéz és technikás ez a szakasz. Körülbelül 3200 méteres tengerszint feletti magasságban érjük el az első komolyabb hómezőt, amiben már néhány mászó benne hagyta a nyomát, valószínűleg ma reggel. Ott fordulunk meg, pont mielőtt a futócipőnk beázna az egyre mélyebb fehér vizes hóban.
Ahogy elindulunk lefele, egyszer csak megint kőomlást látunk a szemközti hegyoldalon, ugyanazon, amelyiken a reggeli is történt. Innentől kezdve, ahogy ereszkedünk látjuk, hogy a kövek, és sziklák kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatosan potyognak, lassan emelkedő porfelhőt hagyva maguk mögött. Ahogy visszaérünk a morénahalomra, futni kezdünk. Én persze lemaradok, úgyhogy előveszem a kamerámat, hogy készítsek néhány felvételt, mintha csak ezért lennék lassabb. Visszaérünk a Hüttéhez, ahol már sok a kiránduló, szinte mindegyik asztal foglalt. Iszunk egy kólát és egy sört, ki-ki az ízlése szerint, majd jóleső gyors tempóban visszaereszkedünk a völgybe. Szó sem lehet róla, hogy drágán itt aludjunk, és a holnapi mászást innen indítsuk, mint szinte mindenki más, mi a hegyet a lábától fogjuk mászni.
Délután még megnézzük a suldeni Mountain Museum-ot, ami Reinhold Messner hegyi múzeum projektjének utolsó darabja, amit saját szülőhelyén alapított.
A kiállítás a jég témakörét járja körül, és mutatja be fényépeken, festményeken, szobrokon, alpinista felszereléseken keresztül. Az épület maga is elég érdekes, mert szinte teljesen a föld alatt helyezkedik el, egyre lejjebb és lejjebb kanyarogva, ahogy egyik kiállítótérből nyílik egy következő, mint egy mély hasadék egy gleccseren. Nem életrajzi múzeum, hanem Messner filozófiáját meséli el: a tradicionális alpinizmust, azt, hogy a magas hegyek és sarkvidékek világát tisztelettel, nem pedig hódítóként közelítsük.
A kiállítás után, ahogy kilépünk a múzeum kapuján, pont rálátunk az egész nap omladozó hegyoldalra, és szemtanúi vagyunk a legnagyobb kőlavinának. Csak állunk földbegyökerezett lábakkal, kezünkben telefonnal, videózunk és bámulunk. Félelmetes! Mostantól már mindig erre kell majd számítani? Oroszrulett lesz hegyet mászni?
Összepakolunk másnapra, háromra állítjuk a vekkert, és lefekszünk aludni.
Másnap hajnali fél négykor sikerül elindulni az autótól. Gyorsan megtesszük az első szakaszt a házig, ahol már látjuk az onnan induló mászók fejlámpafényeit. A morénahalmon érjük utol az első csapatot, megelőzzük őket, és loholunk tovább felfele. Legalábbis én loholok, Balázsnak ez kényelmes sétatempó.
A pirkadat nagyjából azon a helyen ér minket, ahol visszafordultunk az előző napon. Izzik az égalja, elő is veszem a kamerát, hogy filmezzek, de Balázs ezt nem várja meg. Türelmetlen. Majd a csúcson filmezel – mondja, és tovább indul. Én megállok, csodálom a látványt, készítek néhány felvételt, és utána folytatom csak a mászást. Most egészen együtt haladunk a többi mászóval, közel hozzájuk. Balázst körülbelül 20 perc múlva pillantom meg. Egy sziklán ücsörögve vár rám, és láthatóan már ő is élvezi a napfelkelte fényeit.
Egyre több a hó, ezért átcserélem az ingyen kapott futócipőmet az olcsón vásárolt, a lábamra kissé nagy bakancsomra, és úgy folytatjuk a mászást. Balázs szinte mindenhol sokkal gyorsabb nálam, kivéve a kitett szakaszokon. Egy lemászás előtt úgy döntünk bekötjük a kötelet. Hamarosan elérkezünk az első nehezebb kunszthoz, ahol az előttünk lévő hármas parti utolsó tagja küszködik a feljutással, de végül sikerül neki. Egy pillanat múlva Balázs már fent is van, persze nekem nem megy olyan könnyen, de megint türelmetlen, úgyhogy lelógat egy hevedert a standból, hogy abba kapaszkodva húzzam fel magam, csak gyorsan már.
Hamar megelőzzük az előttünk lévő hármas partit, még úgy is, hogy én nem akarok sietni, és videózgatok. Végig Balázs megy elöl, mert ő menni akar, és gyorsabb. A kötél sokszor megfeszül közöttünk, ami ösztönöz, hogy szedjem a lábam. Még két nehezebb kitettebb mászás következik, majd az utolsó egészen elvékonyodó gerinc a csúcs fele, ahol egész szép számmal vannak már mászók, akik a normál úton jöttek fel. A nap süt, a szél még nem fúj, úgyhogy kellemes félórát töltünk a kereszt mellett, eszünk-iszunk videózgatunk.
Megkezdjük az ereszkedést a hegy túlsó oldalán egy gyönyörű hóval borított gleccseren. Csatlakozik hozzánk egy romániai születésű szász-német mászó, aki szólóban mászta ugyanazt az utat, mint mi. Innentől kezdve Balázs és ő beszélgetve mennek elöl, én pedig olykor-olykor lemaradozva, a saját gondolataimba merülve, néha videózva, jókedvűen követem őket a kitaposott nyomon. Átsétálunk néhány hasadék közti hóhídon, majd elérjük a gleccser végét, ahonnan még rengeteget kell ereszkedni meredek, havas, de kiláncozott sziklafalakon. Az út egyáltalán nem könnyű lefele sem. Gyönyörű kilátás van a Stelvio hágóra, amely meredeken kanyarog a szemközti hegyoldalban, és ahonnan az Alpokhoz most már szinte teljesen hozzátartozó idegesítő motorbőgés visszhangzik felénk, ahogy húzatják neki felfele.
Végre elérjük a Payer hüttét, ahol tiroli népviseletben rohangáló pincérlányoktól finom sört, híg kávét, és strúdelt rendelünk. Kis pihenő után, ismét a futócipőmben baktatok a kedélyesen beszélgető mászótársaim nyomában. Kicsit több, mint ezer méter szintet kell még ereszkednünk, de az út már nem tartogat nehézséget, úgyhogy könnyedén kanyargunk a Sulden feletti hegyoldalban. Az utolsó szakasz sűrűn zöldellő, ős-fenyvesben vezet, ami a változatosságával megkönnyíti az utolsó kilométereken, elmacskásodott tagjainkkal való lépdelést.
Az autóhoz visszaérve kicsit nyújtunk, a lomhalmaz tetejéről elemelt pvc csővel lehengereljük a fáradt combokat és vádlikat, gyorsan megmosakszunk a forrásnál, majd úgy döntünk, hogy elindulunk haza.
A mászás autótól autóig kicsit több, mint 12 órán át tartott, ezt követi most egy 11 órás hazavezetés, de a sikeres mászástól feldobódva ezt viszonylag simán abszolválom.
